Pénteken tisztán hivatalos minősségben (egy pedagógia szakos óra kutatási projektje okán) visszalátogattam régi ifjusági szervezetembe, ahol elindultam pedagógusi pályafutásom töretlen (szigorúan monoton) felfelé tartó ívén. Nem tudom mit vártam, az utóbbi nyolc évben (amióta távozásommal segítettem az utánam következő generációk kiteljesedését) harmadik új helyére költözött, a gyerekek és az ifik is szinte teljesen lecserélődtek (egy ifi volt kisgyerekként még csoportomban, de ő éppen beteg volt L), talán azt reméltem, hogy ráismerek a hangulatra és a szellemiségre, hogy otthon érzem majd magam. A valóság felülmúlta végig nem gondolt, feltételezett várakozásaimat: több gyerek volt, aranyosabb ifik, kellemesebb körülmények, főleg pedig a jelenlevők által látványosan megélt otthonosság, jól és főleg biztonságban érzés. Így pedig én is nagyon élveztem az ottlétet. Vicces volt látni a rendezett anarchiát program kezdés előtt, az aranyos bénázást a kabishabi körül, meg, hogy akkor ki kivel, meg hol. Először a legnagyobb kicsik foglalkozására mentünk be, és egy jól összeszokott, együtt lazuló és izgő-mozgó társoságot láttunk, akik nyitottak voltak, és egy jó kis újra-vissza-össze-hozó programon vettek részt, egy rájuk figyelő és a rendben tartás és szabadjára eresztés közt jól egyensúlyozó tehetséges ifit. Két vendégem kulturális sokkja szerintem ezen a foglalkozáson ért tetőpontjára, amikor a legnagyobb nagyok foglalkozásával folytattuk, akkor már mi is beálltunk, és résztvevőként kevésbé voltak idegenek számukra is a módszerek (by the way, azt hiszem, arra, hogy milyen jó kis este volt, arra az a legjobb bizonyíték, hogy két és fél óra ottlét és sokk után úgy döntöttek, hogy szívesen maradnának még két órát a nagyok egy programjára is).
A nagyoknál egy teljesen új csoportba néztünk be, az ismerkedős program jól jött nekünk is, nem lógtunk ki, nagyon élveztük. Sok nyitott, helyes arc, jól irányitó, összefogó ifi. Talán csak a névválasztás lett kicsit elkapkodva: a jelen levő három Dávid közös szavazata elég volt a szétforgácsolódott többség legyőzéséhez J. A nagy meglepetés számomra az volt, hogy két fiatalembert felismertem: egy bő évtizede, még hatévesen csoportomban voltak egy téli táborban! Jó fejek voltak, felismertek, beszélgettünk, nagyon jól esett ez a találkozás, értékes bónusz egy szívmelengető estéhez. Merthogy az volt. A gyerekek elkötelezettek, aranyosak és befogadóak voltak, az ifik meg főleg. Ez utóbbiaknak nagyon elégedett voltam a felkészültségével, hozzáállásával, hangjával, szervezettségével. Röviden: a nem reprezentatív minta alapján azt a sejtést fogalmazhatom meg, hogy ez még mindig az a szervezet amiben én dolgoztam, van jelene és jövője is, és remélhetem, hogy jövendő gyermekeimet is lehozhatom majd ide. Ennél pedig nem is remélhetnék többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése